Könyvember 2. szám

K

önyvember

Második szám

2020. február

2. Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.

Venko Andonovszki: Boszorkány

Fülszöveg

A ​17. századi Zágrábba nagyhírű teológus érkezik Párizsból az inkvizíció segítségére. Benjamin atya valaha egy helyi vízimalomból indult útjára, most visszatér gyermekkora színhelyére. A hatóságok egy fiatal, vörös hajú boszorkányt keresnek, egy titokzatos idegen nőt a távoli Makedónijából, a bogumilok földjéről, aki rontással vette el gazdag férje erejét. Egy ifjú szerzetestanonc nehéz feladat előtt áll: rá kell jönnie, boszorkány-e a boszorkány, s hol rejtőzik az ördög? Mindeközben napjainkban az ószláv nyelv szkopjei tudósa és egy vörös hajú medika útjai is keresztezik egymást, s e találkozások rejtélyes módon a 17. századi történethez vezetnek vissza. Vagy csak játék az egész, a nagy kavarodás csak egy sértett, megtestesülni vágyó narrátor műve?

Egy író jegyzetfüzetét titokban fellapozni izgalmas, ám veszélyes vállalkozás, amellyel könnyen magunkra vonhatjuk egy műhelytitkaira kényes tollforgató haragját. A Boszorkány olvasója mégis óhatatlanul elköveti ezt a hibát. Megfeledkezve az alcímben rejlő figyelmeztetésről (nyers változat!), gyanútlanul kezd neki a történetnek, és máris kész a baj: alig ér az első fejezet végére, szembetalálja magát a dühös szerzővel, aki számon kéri rajta, hogy miért kutakodik készülő regényének kéziratában. Az olvasó két megoldás közül választhat: vagy átlapozza a sértett alkotó kirohanásait, és teljes figyelmét a nyers változatból kirajzolódó boszorkányüldözés történetének szenteli; vagy belemegy a játékba, és teljesíti a szerző kihívásait, ami nemritkán azzal jár, hogy neki is alkotóvá kell válnia – hozzá kell adnia saját történetét a készülő regényhez.

Venko Andonovszki a posztmodern macedón irodalom úttörője, minden regényének megjelenése esemény. A Boszorkány elnyerte a Sztale Popov-díjat, az Év regénye díjat, 2002-ben a Balkán legjobb könyvének választották (Balcanica Award); jelen fordítás pedig már az ötödik kiadás alapján készült.

Olvasás utáni első véleményem:

Ahogy az egyik szereplő mondogatja nagy előszeretettel: Hűha!
Igen, nem könnyű olvasni és értékelni ezt a regényt, de érdemes! Nagyon tetszett, szerettem olvasni, még ha bizonyos részek kicsit messze is mentek. Van itt minden, mégsem lesz káosz belőle, a több szál külön is megérne egy-egy misét. Először is a történelmi szál egy olyan témát boncolgat, amiről még nem sok regényt olvastam: a boszorkányüldözést. (Mai változata a pedofília híresztelések. Mind a kettőben igaz, nem lehet bizonyítani, és ha megvádolnak vele, többé oda a jó híred jobb esetben, rosszabban az egész életed.) Mind a két oldallal megismerkedhetünk, persze az inkvizícióval soha nem kellemes a találkozás. Sokféle kapcsolatrendszer jelenik meg a könyvben: gyönyörű szerelmi történetek, fantasztikus tanítvány-mester kapcsolat, olvasó-író viszony. Mindez a Balkánon. Ég és föld, vallás és eretnekség, történelmi és modern.

Minden oldalon egy-egy újabb meglepetés várt, amelyek megnevettettek, megsirattak vagy elbűvöltek (rejtjelezést és fejtést is tanulhattam). Igazi, mély olvasmányélmény volt!

forrás: https://moly.hu/konyvek/venko-andonovszki-boszorkany/en-es-a-konyv/anesz

Bevezető elmélkedés a II. parancsolathoz

„Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad-és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják.”  2Mózes 20,2-17.

Azt gondolom, hogy ez a II. parancsolat egyenes folytatása az elsőnek. Ott arra int az Úr, hogy Ő az egyetlen igaz Isten, ne legyenek idegen isteneink, bálványaink Őrajta kívül. Itt pedig arra figyelmeztet, hogy mi emberek olyan gyarlók vagyunk, hogy még az egy, igaz Istenből is képesek és hajlandók vagyunk magunknak bálványt alkotni! Nem úgy, hogy szó szerint szegjük meg a II. parancsolatot és mindenféle festett és faragott képet csinálunk magunknak Istenről, Jézus Krisztusról, a Szentlélekről, óh,nem! Ezen mi már régen túl vagyunk, s reformációs örökségünk erősen tiltakozik minden ilyenfajta kísérlettel szemben. Sokkal veszedelmesebben vétkezünk mi a II. parancsolat ellen. Nem csinálunk mi faragott képet Istenről, kiábrázoló képeket a Lélek Istenről, de formálunk magunknak mindenféle egyéni elképzelést az egy igaz Istenről, és azt imádjuk: a saját elképzelésű Istenünket, a saját külön Istenünket.

A II. parancsolat azt mondja, hogy ne csinálj semmi hasonlót az Istenhez! Nos: éppen ez a mi veszedelmes bűnünk, hogy az az Isten, akit mi elképzelünk magunknak: hasonló az igaz istenhez. Hasonló, de nem az, nem Ő, nem ugyanaz az isten! Csak hasonló! Esetleg megtévesztésig hasonló! Olyan Isten képünk van, amiben van bibliai valóság-elem is, meg van fantázia is. Egy jellemző esetet had idézzek. Egy család házában a szoba falán egy életnagyságú Krisztus kép volt feltéve. Munkácsy, Krisztus Pilátus előtt című képe. Azt gondolná az ember, milyen hűséges tisztelői ennek a háznak lakói Krisztusnak. Ezzel szemben a család tagjai az egész környéken híresek arról, hogy ádáz veszekedések dúlnak közöttük. Abban a házban, ott, az életnagyságú Krisztus kép előtt. Ne értsen félre senki! Nem az a baj, nem az a bálványimádás, hogy egy ilyen festmény van a falon, hanem az, hogy ez a festmény jelkép: jelképezi a szomorú valóságot, hogy ennek a családnak a templomba járó tagjai megkötözik Krisztus kezét. Jelképe ez annak a Jézusnak, Aki nem nyúlhat bele az életünkbe, a családi bajainkba, Aki csak megható emlék, tiszteletreméltó szobadísz, de nem élő és működő valóság a hitünkben, hanem egy hozzá hasonló bálvány. Igen: a hitetlenség, a látszat hit, a tradicionális hit, a vastagnyakúskodó hit, vagyis a hitetlenség megkötözi Jézus kezét úgy, hogy nem tehet csodát. Ez is faragott kép.

Ha most megkérdezném tőled kedves olvasó, hogy te hiszel-e Jézus Krisztusban, egészen bizonyosan azt mondanád, hogy igen, persze, hogy hiszek. De, hogy tudod akkor úgy folytatni az életed tovább, mintha nem hinnél? Hogy tudod akkor megtűrni magadban a tisztátalan, gyilkos indulatokat? Hogyan tudod akkor továbbra is megcsalni gondolatban vagy tettben a házastársadat? Hogy tudod akkor továbbra is elhajtani a magzatodat? Hogy tudod akkor továbbra is melengetni magadban az alantos, sátáni gondolatokat és indulatokat, keseríteni másokat? Ha az igazi Jézus Krisztusban hinnél, a valódiban, a Megváltó Úrban akkor mindezt nem lennél képes megtenni. Amíg egy teljesen összetört, bűnbánati mélységig el nem jut valaki, akárhogy mondja is, hogy hisz Istenben, nem az igaziban hisz, hanem a maga faragott neki való istent, istenkét, Jézuskát, valami hasonlót az Úr Istenhez. De ez mind kevés. Az is faragott kép, magam csinálta bálvány, amikor csak bizonyos részeket fogadok el magamnak abból, amit Isten önmagáról elmondott a Bibliában. Mert amíg ad, vígasztal, bátorít és szeretetét érezzük az életünkben azt elfogadjuk. De amikor vádol, sújt, elvesz, megítél, beleszól a dolgaimba, szórakozásaimba, kedvteléseimbe, kedves bűneimbe, az az Isten már nem kell. Isten azért szólít meg bennünket ezen a parancsolaton keresztül, hogy életünkön, mozdulatainkon, szavainkon keresztül formálja ki, faragja ki az Isten képét és hasonlóságát, hogy hasonlóvá tegyen bennünket Önmagához.

Márti

Boszorkányüldözés

A boszorkányüldözés a boszorkányoknak kikiáltott vagy a vádak alapján boszorkánysággal foglalkozó vagy ahhoz kötődő személyek üldözése. Gyakran a tömeghisztéria nyomán indították meg ezen üldözéseket.

A korai kereszténység, a régi pogány szokásokkal összefüggő ünnepeket sok esetben beillesztette a vallásos közösségei életébe. Azonban az érett középkorban, a végleg kereszténnyé vált Európában az egyház és a teológusok kezdték kirostálni a keresztény vallással ellentétes népi elemeket. A boszorkány (másképpen boszorka, vasorrú bába, bosorka, striga, bosorák, bosor) a magyar néphit szerint olyan valaki, aki természetfeletti, démoni képességekkel rendelkezik, illetve rosszat, betegséget, pusztulást hoz. Az Európában elterjedt babonák és hiedelmek a 14–15. század folyamán tömeges boszorkányüldözéssé változtatták a ősi pogány félelmeket és a boszorkányperek hatására a máglyákon ezrével égették el a „Sátán szeretőit”, akik interperszonális lényként az emberi személy és a természetfeletti, természeti hatalom között állnak. Az antik mágikus hiedelmekből és az archaikus népi mitológiákból a középkor folyamán egy olyan új boszorkányhit formálódott, amelyben az ördöggel kötött szövetség lett a központi elem.

A kora középkori eretnek- és zsidóüldözések sztereotípiái a középkor európai keresztény társadalmaiban, a hit ellen szerveződő titkos ördögimádó szekták képévé alakultak át, beleszőve a boszorkányokról és démonokról szóló számtalan népi elképzelést. A boszorkánykultúra és a kereszténység ellentmondásos kölcsönhatásának eredményeként alakult ki az európai boszorkányüldözés, amely tömeges formában egészen a felvilágosodás koráig, a 18. század végéig tartott.

A boszorkányüldözések története

A kereszténység korai időszakában a pogány hit követői az egyház ellenségeinek, vetélytársainak számítottak. Ezért a régi vallás isteneit az új vallás ördögeinek nyilvánították. Azokat pedig, akik nem tértek át az új hitre, a Sátán híveinek tekintették.

„	Ha valami boszorkány találtatik, vigyék a birák törvénye szerint az egyház eleibe és bizzák a papra, hogy bőjtöltesse és oktassa hitben: bőjtölés után pedig menjen haza.	”
– Szent István király dekrétomainak második könyve

A kereszténységet el nem fogadó emberek ellen valóságos hadjárat indult. A pogány vallások varázslóit, javasembereit, jövendőmondóit azzal vádolták, hogy terméketlenné teszik az asszonyokat és az állatokat és rontást küldenek a termésre.

Kétféle módon különböztették meg a boszorkányokat:

·     striga „seprűs boszorkány” – a kereszténység felvétele előtti időkből származó néphit szerint egyes asszonyok éjszakánként állatok alakját öltik magukra és az alvók vérét szívják, elevenen felfalják őket vagy nyomasztó látomásokat okoznak nekik („lidércnyomás”)

·     malefica (nőnem), ritkábban maleficus (hímnem) – jelentése „rontó”, „ártó” – ez volt a tulajdonképpeni női boszorkány vagy férfi boszorkánymester, jövendőmondással, "rontással", varázslással foglalkozó ember, illetve akit ezzel gyanúsítottak.

A boszorkányságot különböző típusokba sorolták:

·     ördöngösség,

·     rontás,

·     méregkeverés,

·     jövendölés,

·     igézés.

A boszorkányperekben a boszorkány fogalomba, beolvasztották és vegyítették a középkori hiedelemvilág szereplőinek tulajdonságait, így egy tömörített, összetett fogalom alakult ki.

A 15–18. századi európai boszorkányüldözések

1484-ben VIII. Ince pápa kiadta a Summis desiderantes affectibus kezdetű bullát a boszorkányság ellen. A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat adott az inkvizítoroknak perbefogásokra, s egyszersmind utasította a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről.

A bulla kiadását követően, 1486-ban két német Domonkos-rendi szerzetes, Heinrich Institoris Kramer (institor) és Jakob Sprenger inquizitor egy boszorkányellenes könyvet adott ki Malleus maleficarum („Boszorkányok pörölye”) címmel.

A könyv annak ellenére látott napvilágot, hogy a kiadására nem kaptak engedélyt a kölni teológiai egyetemtől. A könyv rendszerezte a boszorkányokkal kapcsolatos tudnivalókat és határozottan felszólította az embereket a boszorkányság üldözésére. Európa nyugati felén (Nyugat-Európa, Dél-Európa, a mai német területek és Észak-Európa) hosszú és igen kegyetlen boszorkányüldözés vette kezdetét, az inkvizíció tömegesen tartott úgynevezett boszorkánypereket. Az üldözésekben jelentős szerepet játszott az ez idő tájt kialakuló nőgyűlölet is.

A boszorkányjelenség lényeges része volt a szexualitás. Úgy tartották, hogy az ördöggel való nemi közösülés a boszorkány erejének a legfontosabb forrása, és az általuk okozott csapások nagy része is szexuális természetű: impotencia, természetellenes szenvedélyek, a házasfelek közti viszály és terméketlenség. A boszorkánysággal megvádolt emberek az esetek többségében becsületes keresztény nők és férfiak, egyedül maradt özvegyek stb. voltak, akiket szépségük, érdeklődési körük, megközelíthetetlenségük, netán esetleges szakmai tudásuk miatt (például bábaasszonyok, akiknél túl kevés újszülött halt meg, vagy füvesasszonyok) az őket körülvevő közösség megbélyegzett és kivetett. Az egyházi bírósághoz a közösségek világi vezetői nyújtották be a perkérelmeket.

A hivatalos hóhérok által végrehajtott ítélet általában máglyán való elégetés volt, amit nyilvánosan hajtottak végre. Az embereket ezzel is az adott közösség íratlan törvényeinek betartására figyelmeztették, hogy távol tartsák magukat a "gonosz lelkektől, kik asszony emberi formában férfiakkal közösülnek és bujálkodnak".

Míg a legnagyobb boszorkányperhullám elindítása az említett Domonkos-rendi inkvizítorok nevéhez fűződik, addig a boszorkányégetések ellen elsősorban jezsuita szerzetesek emelték fel a hangjukat, de ennek sokáig sem az egyházi, sem a világi hatóságok körében nem lett hatása (sőt maguk is sokszor menekülni kényszerültek a bosszúból a nyakukba akasztott perek elől).

Az első bátor hangot a reneszánsz bölcselő, Cornelius Agrippa, illetve tanítványa, a kálvinista Johann Weyer képviselték műveikkel De praestigiis daemonum, azaz A démonok szemfényvesztései). Utóbbinak az őt ért támadások miatt el kellett menekülnie lakhelyéről, Düsseldorfból. 

 Néhány helyen még állatokat is végeztek ki, mert azt hitték, hogy állat testébe bújt a boszorkány. Ez az időszak jó alkalom volt a hatalmon levők számára is, hogy leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal akiket irigyeltek.

Boszorkányüldözés Magyarországon

Magyarországon Könyves Kálmán király híres boszorkánytörvénye („Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék”) a 12. század elejéről származik. Ezen törvény tiszteletben tartása szinte megakadályozta a néphiten alapuló boszorkánypereket a magyar történelem során, azokat a maleficák elleni eljárásokra korlátozva. Ám még ezekre is viszonylag ritkán került sor, eltekintve a 16–18. század közötti zavaros időket. A három részre szakadt Magyarország, a vallásháborúk, illetve a Habsburg elnyomás évszázadaiban két nagyobb üldözési hullám zajlott. A boszorkányság vádja olykor férfiakat is sújtott, és egyes esetekben a politikai ellenfelek eltávolítását is szolgálta. A vallomásokat gyakran kínvallatással csikarták ki a vádlottakból. Az összesen mintegy ezer magyarországi boszorkányper egy része halálos ítélettel, más részük enyhébb büntetéssel zárult. Szeged egyébként élenjáró volt a hazai boszorkányüldözésben, a Magyarországon lezajlott boszorkányperek több mint a felét itt folytatták le, és gyakran ártatlanul megvádoltakat is kínhalálba küldtek.

Mária Terézia uralkodásától tapasztalható jelentősebb változás a boszorkányok megítélésében. 1756-os rendelet alapján a gyanúsítottakkal szembeni eljárási mód körültekintőbb lett, így ítélet csak akkor születhetett, ha az eljárás lefolytatása során bizonyítottan minden körülményt figyelembe vettek. Az ítéletek felügyeletét a Kancellária biztosította. Az uralkodónő 1758-ban elrendelte, hogy az ilyen ügyek eljárásának megindulása előtt tájékoztatni kell az uralkodót.

1768-ban megtiltotta a boszorkányokkal szembeni eljárást, kivéve, ha a boszorkányvád gyanújelei egyértelműek, és ezzel együtt egyéb bűnvád is felmerült. 1770-ben lépett hatályba a Constitutio Criminalis Theresiana, mely a bűnöket és büntetési tételeket szabályozta.

Az utolsó személy, akit Magyarországon boszorkányság (és gyújtogatás) vádjával kivégeztek, Deák Mihályné Berkesz Sára volt. Az ítéletet – mely pallos általi halál volt – Nagybánya város ítélőszéke hozta, és hajtotta végre 1762-ben.

A babonák és hiedelmek azonban tovább élnek napjainkig.

Modern kori boszorkányüldözések

Európában az utolsó, boszorkánynak kikiáltott, skót spiritiszta Helen Duncant, a 20. század közepén, a második világháború idején ítélték el, akinek azonban 1951-ben Winston Churchill megkegyelmezett és elavult sületlenségként jellemezte a vádat.

A világ némely részein, többek közt Dél-Afrikában és Indiában, a mai napig történnek boszorkányüldözések.

1999-ben gyermekek ellen irányuló boszorkányüldözésről számolt be a BBC Kongóban. Tanzániában azért gyilkoltak meg idős asszonyokat, mert vörös szemük miatt azt gondolták róluk, hogy boszorkányok.

Az Egyesült Államokban 1999 decemberében egy oklahomai diákot tiltottak ki 15 napra az iskolából, mert állítólag boszorkányságot használt tanára ellen.

Kenyában legalább 11 személyt, köztük 3 férfit lincselt meg és égetett el a tömeg az ország nyugati részén 2008 májusában. Azzal vádolták őket, hogy listát készítettek a falu lakóiról, akik ellen boszorkányságot használtak, majd egyenként kipipálták a nevüket, ahogy elhaláloztak.

2010 decemberében legkevesebb 12 embert lincseltek meg Haiti egyik déli megyéjének néhány településén, mert az áldozatokról úgy vélték, hogy készakarva terjesztik a kolerát. A csoportokba verődött feldühödött lincselők a boszorkányoknak tartott szerencsétleneket bozótvágó késekkel és kövekkel ölték meg, majd holttestüket az utcán elégették.

forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Boszork%C3%A1ny%C3%BCld%C3%B6z%C3%A9s

Észak-Macedónia

https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89szak-Maced%C3%B3nia

Venko Andonovski

(1964 - )

Venko Andonovski  macedón író, esztéta, kritikus és irodalomtudós.

1964. május 30-án született Kumanovóban. Skopjében végezte egyetemi tanulmányait filozófia szakon. A PEN klub tagja. Korán kezdett írni. Apja az Új Macedonia című újságban dolgozott újságíróként. Testvére, Vedran Andonovski is újságíró, aki az Amerika hangjai nevű újságnak is dolgozik.

Feleségével, Dankával Skopjében élnek. Hat gyermeke van: :Deana, Katerina, Veda, David, Vidan és Grigorij.

Magyarul egy műve jelent meg:

Boszorkány  Regény, nyers változat (Egy író jegyzetfüzete)

Győzelmünk a könyvtár műveltségi vetélkedőjén 2015-ben

Beszélgetés a Semmiről

Januári könyvünk nagy érzelmeket mozgatott meg. Tagságunk olvasmány közbeni élményei:

¨  Először csodálkoztam, aztán megdöbbentem, majd félelmet keltett bennem. Rettenetes, hogy hogy fel tudták egymást cukkolni! Egy diák, egy ember mire tudja rávenni a másikat? Odajártak a halomhoz, ugyanakkor pénzzé tették. Hogy lehetett akkor ez számukra érték?

¨ Furcsa, hogy a felnőttek mennyire nem figyeltek a gyerekekre. Ült napestig a szilvafán, de nem léptek közbe!

¨ Hogy el tudnak állatiasodni! Megtörténhetne ez a fikció.

¨ Dánia országismertetésével, a fejlett szociális rendszerükkel nincs ez ellentmondásban?

¨ Pierre kérdése érdekes: mi lesz ebből az egészből? Kíváncsi voltam én is.

¨ A gyerekek eredetileg jót akartak, be akarták bizonyítani az igazukat, csak aztán eldurvult a helyzet.

¨ Egy amerikai felnőtt fel akarja vásárolni a halmukat. Ez mennyire jellemző és felháborító!

¨ Először betiltották a könyvet, később kötelezővé tették. Viszont veszélyes lehet beszélgetni róla, fogékonnyá válhatnak a benne lévő dolgokra.

¨ Az írónő állítólag 5féle befejezést írt, végül ezt tartotta a legjobbnak. Milyen lehetett a többi?

¨ Nagyon hideg könyv, amivel érzelmileg nem tudtam azonosulni.

¨ A narrátor állandóan fokoz, háromszorosan ismétel, túloz kifejezéseket.

¨ A felnőttek világának torz tükre. Szerintem jelzésként írja meg a felnőtteknek a könyvet, hogy figyeljenek fel a gyerekekre.

¨ Tényleg ekkora a baj? Nagyon elkeseredtem.

¨ Huszonvalahány diák szülei közül 3 jelenik meg, de azok is közömbösek. A tanár úrnak feltűnnek a gyerekek különös viselkedései de nem kezd el nyomozni. Ez is olyan érthetetlen!

¨ Nekem a provokátor szerepe volt félelmetes. Mit lehetne ellene tenni? Megtalálja a gyenge pontjukat és azt piszkálja. A végén sem merik szembe támadni, hátulról támadják meg. Pszichopata ez a gyerek. A csoportnyomás következtében nem is akarnak kiszállni az egészből. Pierre tulajdonképpen mindannyiuk életét tönkretette.

¨ A szent és a profán különválasztása nem történik meg. Minden összefonódik. Van- e értelme az életnek? Nekik nem sikerült bebizonyítani, hogy van.

Mindenki azt mondta, hogy érdemes volt elolvasni ezt a könyvet, szenzációsan van megírva. A téma pedig nagyon elgondolkodtató: miről a legnehezebb lemondanunk? Jézus Krisztus megtalálása után már nincs több ilyen kérdés, hogy mi is az élet értelme? Ki/mi áll az életünk központjában?

Anita

Márciusi könyvünk: Amir Ahmed Nasszer: Én és az iszlám c. műve lesz. Egy kis kedvcsináló előzetes:

Márciusi előzetes

„Ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” (Róma 5:20)

Amir Ahmed Nasszer: ÉN ÉS AZ ISZLÁM

A fiatal szudáni író a virtuális világon keresztül mutatja meg az iszlám valláshoz való kötődését.

Internetes blogot szerkeszt, ahol virtuális világi barátaival írnak egymásnak filozófiáról, történelemről, politikáról, vallásról, könyvekről, szerelemről, kiábrándulásról, az iszlám életforma előnyeiről, a képmutatás, színlelés, színészkedés megtapasztalásáról, a terrorista taktikák fejlődéséről.

A regényben megismerhetjük hol és hogyan töltötte gyermekkorát. A Malajziában felnövő harmadik kultúrájú gyermekként milyen neveltetésben és képzésben részesült.

Így vall magáról: ”Születésemnél fogva és büszke örökségként szudáni afro-arab vagyok, vándorlásaim révén pedig katari és malajziai, nyugati és amerikai vagyok. Élethivatásom szerint író, aktivista és vállalkozó, választásom alapján pedig kozmopolita, világpolgár.”

Blogoldala: www.AmirAhmadNasr.com

Az Én és az iszlám érdekes, tanulságos történet, ahol a szerző a jelen kultúrtechnikát, vagyis a digitális világot hívja segítségül, hogy ismertesse olvasóival többek között a muszlimok vallási hagyományait.

A regény olvasása közben belefeledkezhetsz abba a környezetbe, amit az író elénk tár. 

Ildikó

Játék:

Ahogy ígértem, lesz kitalálós játék is a Könyvemberben. Az elmúlt 10 év könyveiből hozok 3-3 idézetet, illetve értékelést, és ki kell találni, hogy melyik könyvről is van szó. Aki mind a hatot eltalálja az valamilyen ajándékot kap, amiről később egyeztetünk! 😊

Idézetek:

1.      „A pénz, amiből nem tartotta érdemesnek élni, havonta százhetvenöt dollárral több, mint amennyiből Albert Tracy halász eltartotta a családját három nappal ezelőtt bekövetkezett haláláig.”

2.    „Drága Barátom,
remélem, jól hazaért. Néztem Maga után, míg csak el nem tűnt a szemem elől – két eltökélt csizmás lábacska és négy ügető szürke karmos fakasztott kis forrásokat, ahogy mentek, vissza sem nézve. Maga legalábbis nem nézett vissza, Cicka kutya egyszer-kétszer hátrafordította szürke pofáját, remélem, sajnálkozva. Hogy tudott szántszándékkal így megtéveszteni? Buzgón kémlelem a Károly király spánieljét vagy a tejfehér kopócskát – erre Ön úgy jön oda, hogy szinte agyonnyomja, félig eltakarja egy hatalmas, szikár, szürke szerzet, ami tán valami ír tündérmeséből vagy északi farkasvadász-sagából léphetett ki. Még mit torzított el számomra ilyen huncutul? …”

3.      „(…) Fiam, azok a népek, akik nem találják meg a saját útjukat, elvesznek. (…) A saját utunkat kell járnunk, és saját földet kell szereznünk, amelyet aztán meg is tudunk védeni. Ha meg kell halnunk, akkor a saját földünk védelmében vesszünk el.”

Értékelések:

1.     A könyv igazán kemény témát dolgoz fel, ahol az emberek teljesen ösztönlénnyé degradálódnak le. Ilyen szempontból borzalmas volt olvasni. Az éhezés, a teljes káosz uralkodik el az egész országon. Az emberek elhagyják a lakásaikat, az utcákon élnek, ott fosztogatják a boltokat. Miért?? Megeszik az állatokat, méghozzá nyersen.
A karanténba helyezett első áldozatok élete is állandóan veszélyben van. A nyerészkedők, … kihasználják a fehér kórban szenvedők kiszolgáltatottságát. Ennyire fontos a ….? Anélkül elvesztjük erkölcsi tartásunkat?

2.      Bori értékelése keltette fel az érdeklődésemet, és mivel megvolt a könyvtárban, el is olvastam. Abszolút nem csalódtam, sőt! Nagyon élveztem, pedig a műfaját sem tudnám igazán meghatározni. Bár így visszagondolva, a nagy hatású művekre ez a jellemző. Mese, filozófia, kalandregény, jellemtanulmányok, humor, egy kis szeletke Ázsia. Szerintem különben nem véletlen, hogy az Ezeregyéjszaka meséi is e földrész alkotásai. Aki azokat kedveli, ebben sem csalódhat. A vége pedig megdöbbentő, ugyanakkor valahol logikus is.
A stílusa gördülékeny, csak úgy faltam a sorokat. A borító is elgondolkodtató, a cím pedig egyszerűen szerelem első látásra! :-D Az 1001-es listán lenne a helye!

3.     (XY) és asszisztense, (Z) életének egy töredéke, küzdelmük a szerelemmel. A 20. század kitűnő bemutatása: hisztéria, szüfrazsettek, Freud, tudomány, Dreyfuss- ügy stb. Világos, ugyanakkor titokzatos. Mennyi a történelmi tény belőle? Utánanézésre sarkall. A mű fő kérdése: mi a szeretet? Erre (z) nem kap választ.
Nagyon érdekes a regény felépítése: 3 könyv összefonódása: sárga, fekete és vörös. Persze mindegyiknek megvan a külön jelentése és jelentősége.

Blogbejegyzés az újságról: https://konyvember.blogspot.com/2020/02/konyvember-2-szam.html